Csörr.
Csörr.
Még csörr.
Sok csörr.
Nem veszi fel.
Biztos nem hallja.
Már megint nem hallja.
Na még egyszer.
Csörr.
Csörr.
Még csörr.
Sok csörr.
Áh, hagyjuk! Nem hallja. (Ezt megismétlem még kb. tizennégyszer.)
- Gyerekek, gyertek! Átmegyünk Nagyiékhoz ebédelni!
- Miért? Mert ott a Dédi. És mivel Nagyiék a Balatonon vannak, ő meg egyedül, biztos örülni fog nekünk, főleg nektek.
Reméljük, otthon van és beenged!
Mert a telefont nem hajlandó felvenni.
- Megérkeztünk. Még ne szálljatok ki! Miért? Hátha nem tudunk bemenni. Kulcsom nincs, Dédi nem hallja, hogy megjöttünk.
Azért becsöngetek.
Csörr. Csörr. Börr. Zörr. Zörrrrrrrrr. Zörrrrrrr. Bzzzzzzzzzzzzzzz. BZZZZZZZZZZZZz.
Nem hallja.
- Éhesek vagytok? Akkor bemászok.
Hoppá, egy ugrás föl. Fent vagyok. Egy ugrás le. Jaj, a lábam! Á, csak vicceltem. Jól vagyok.
- Mamíííííí! Megjöttünk! Hellóóó!
- Szia. Itt vónánk. Hogyhogy hogy jöttem be? Mivel nem engedtél be, bemásztam. Igen, át a kerítésen. Felugrottam. Hová? A kőoszlopra, onnan meg be a kertbe. Nem, nem bicsaklott ki a lábam. De te hol voltál? Mi az, hogy itt? Akkor két kérdésem volna.
Ja, a gyerekek a kocsiban várnák. Beengedem őket. Bzzzzzz.
- Szóval két kérdésem volna. Egy: miért nem engedtél be minket? Kettő: miért nem veszed fel a telefont? De igen, hívtalak. Hányszor? A hívások pontos száma érdekel vagy hogy hánytól hányig próbálkoztam?
- Mi az, hogy nem létezik? Hogy te itt ültél egész nap a telefon mellett? Aha. Hol a telefon?
Jól van, nem kell mindjárt felkapni a vizet! Ha itt ültél, hát itt ültél. Mondtam én, hogy nem ültél itt?! De igen, hívtalak. Igen, rengetegszer.
Na, most megint kiabál…
- Jó, akkor nem hívtalak egyszer sem. Sőt, nem is csöngettem. Átkocsiztunk ide, és rögtön az jutott az eszembe: - Hű, de szép magas kerítés! Most én ezt megmászom! Úgyis rég másztam meg kerítést, és hipp-hopp beugrottam. Nyugodj már meg! Itt vannak a dédunokáid. Egy, kettő… és a harmadik. Adrienne is.
- Nem, Dávid nincs itt. Miért? Mert az speciel nem az én gyerekem. Az a másik unokádé. Itt van viszont Sára, Liza és Máté. Na, ebédeltél már? Nem? Szuper. És mit hagyott itt anyám? Bent van a frizsiderben. Valami főzelék. Jó, akkor megmelegítjük, amit találunk, meg amit hoztunk és tálalunk. Majd szólunk, ha kész. Addig játssz a gyerekekkel. Vagy csak nézd őket.
Melegszik az ebéd. Tészta készül a maradékhoz. Kelkáposzta főzelék mikróba. Tökfőzelék jó hidegen. Karfiolleves a tűzhelyen. Terítő asztalra. Terülj, terülj! Tányérok. Poharak. Víz.
- Gyertek ebédelníííí! Mindenki mosson kezet!
Na, most fel van dúlva megint.
- Mi a baj? Kicsoda? Máté?! Azt mondta a négyéves sincs fiam, hogy süket vagy? És? Neveljem meg. Miért? Jól van, nem kell kiabálni, anyukám! Hát süket vagy, nem?! Ez van. 97 éves elmúltál és süket vagy. Lizának meg göndör a haja, Máténak meg összecsontosodtak a koponyavarratai. És? Ezen miért kell kiakadni? Ez nem csúfolás, ez tény. Na, gyerünk enni, kihűl a leves!
- Mami, gyere, ülj a helyedre! Nem keskeny szájjal elfordulva az asztaltól. Így nehéz lesz kanalazni. Nekem mindegy. A botodat nem akarod elengedni? Becsszó, nem lopja el senki. Retikülödet ne hozzam be? Mert lehet, hogy valaki megkívánja a csoffadt műbőrt és huss, már el is röppent a kis lakásodból. Benne mind a kétszáz forintoddal és a zsebkendőddel. Jó, nem szemtelenkedem, csak abba is úgy kapaszkodsz mindig, mint most a botodba.
- Mi az, hogy van neked elég bajod? Például micsoda? Jó, 97 éves elmúltál. És? Azon kívül? Van két lábad, két karod. Fejed is van. Él mind a két gyereked, van négy unokád, nyolc dédunokád. Van egy botod és egy magas vérnyomásod. Itt laksz – persze csak ideiglenesen – a lányodnál egy külön lakásban. Ellát mindennel. Ágyba viszi a reggelit. Fuvaroz, ha haza kell ugrani a nyugdíjadért vagy amikor éppen „ki akarod próbálni”, hogy milyen egyedül lakni otthon a „kis lakásodban”, ahol egészen pontosan 1973 óta laksz egyedül, de időnként, úgy látszik, elfelejted, milyen tök egyedül lenni. Mit akarhatsz még?
- Mit? Hogy neveljem meg a gyerekeimet? Most megint miért? Mert nem köszöntek...
- Melyik nem köszönt? MELYIK NEM KÖSZÖNT? Egyik sem. Értem. Nem kiabálok. Nem lehet, hogy esetleg nem hallottad, amikor köszöntek? Mert még nem volt bent a hallókészüléked…, amibe nem vagy hajlandó elemet cserélni, mert drága, és ami most benne van még "jó egy kicsit"… ? NEM, NEM SZÓLTAM. JÓ ÉTVÁGYAT!
- A kelkáposztából ne egyetek, romlott! MONDOM, ROMLOTT. Mi, hogy azt etted tegnap ebédre? Lehet, hogy akkor még nem volt romlott, de most az. Mi, hogy már tegnap is kicsit savanykás volt? És a székleted rendben van? Akkor jó. Jó étvágyat!
.jpg)
